Döntőbe jutott idén a Győri Audi ETO KC a női kézilabda
Bajnokok Ligájában és a norvég Larvik csapatával játszott a sorozat
megnyeréséért. Azt az akadályt is sikerrel vették! Látva a csajok játékát,
szerintem nincs ebben a hírben semmi szokatlan, gratulálok még egyszer a
lányoknak így karácsony után, a probléma csupán az Oltchim Valcea elleni
elődöntő első mérkőzése előtt történtekben keresendő. Ugyanis a Pro Sport című
román újság főszerkesztője (kinek nevét ha tudnám, akkor sem mondanám el, mert
gusztustalan alak) kitalálta, hogy gyárt egy penetráns viccet s ehhez olimpiai
bajnok román sportolókat használ fel.
Ott volt köztük Nadia Comaneci tornász, akinek a kezébe
nyomták Görbicz Anita mezét, majd arra kérték, tapossa meg azt. Görbicz Anita
irányító-átlövő poszton a világ legjobb női kézilabdázói közé tartozik.
Elképesztő keze számtalanszor juttatta hihetetlen nehéz helyzetekből a labdát a
kapuba, vagy éppen egy játékostársához. Egyszóval világklasszis. Ennek
megfelelően is játszott Bukarestben a csapattal, nyertek is, 24:22 arányban, a
visszavágót pedig egy góllal bukták el. Az összesítés azonban nekünk kedvezett.
Meggyőződésem, hogy ilyen botrány után nem is történhetett ez másként. A
románok sok mindent elfelejtenek, hisz ott volt nekik Marian Cozma, akit
Veszprémben fogadtak be a szurkolók. Egy kedves, mosolygós román hústorony volt
ő, akit undorító, gyáva cigányok támadtak meg. Sokan! Azért sokan, mert egyedül
esélye nem lett volna egyiknek sem ellene. Marian Cozma rendszeresen járt
edzésre amíg tehette, kisportolt alkat volt tehát. Két ember azonban már
megölte. Koporsóját csapattársai vitték vállukon a bukaresti ortodox temetőben
végső nyughelyére. Ennél nagyobb megtiszteltetés ortodox kultúrkörben talán
nincs. Szerettük Mariant, mert ő maga többet tett a magyar-román megbékélésért
személyiségével, mint bármelyik idióta román, vagy magyar politikus.
Aztán érkezett Comaneci és túllépve az ő emlékén és a
pszichikai hadviselés határain megtaposta sporttársa mezét. Mert ő ezt
viccesnek tartja, együtt azzal a fehérjehalmazzal, aki az újság
főszerkesztőjének nevezi magát. Biztos vagyok benne, hogy egy hasonló eset után
az érintett újságot vezető személy repülne a médiából. Sportújságírónak lenni
ugyanis nem azt jelenti, hogy innentől kezdve szabadon alázhatom azt a
sportolót, akiről tudósítottam. Olimpiai bajnok tornásznak sem kötelessége
elfogadni olyan felkérést, amely sporttársa megalázását jelenti. Abban a
pillanatban ugyanis, ahogy ezt a felkérést elfogadja, méltatlanná válik az
olimpiai bajnoki címre és nem lesz példaképe senkinek. A tanulság: Hiába van
lábbal tiporva valakinek a meze, ha úgy játszik, hogy az tiszteletet ébreszt,
akkor a megtaposott mez birtokosa a legnagyobb sportember a világon akkor is,
ha az egész fent taglalt incidensről csak jóval annak megtörténte után értesül!
Aki pedig ilyen gyalázatot követ el az nálunk persona non grata és örökre
eltűnik a sport és az újságírás süllyesztőjében! Sportolóstul, szerkesztőstül,
mindenestül. Ennyit erről a néhány mezgyalázóról!
