Erőss Zsolt eltűnt abban az
expedícióban, melynek során a 8536 méter magas Kancsendzönga hegycsúcsot mászta
meg serpa és oxigénmaszk nélkül a magyar hegymászó csapat májusban. Amikor
meghallottam eltűnése hírét, először nekem is a felelőtlenség jutott eszembe.
Azonban, mint 45 éves felnőtt ember, ő maga is tisztában volt azzal, hogy
meghalhat a hegyen. Tudta ezt akkor is, amikor első magyarként mászta meg a
Csomolungmát, majd lefényképezték a székely zászlóval, aztán indult haza
Budapestre. A Kancsendzöngán is ez volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy
minden bizonnyal meghalt a vissza vezető úton. Utolsó rádióüzenete így
hangzott: „Nagyon legyengültem, nem tudok továbbmenni, Péterék előttem, lejjebb
vannak hatvan-száz méterrel. Próbáltam fényjeleket adni, de nem ért semmit.”
Ezek
a szavak arra utalnak, hogy Zsolt túl gyorsan ment fölfelé, így hiába pihente
ki magát a csúcson, annyira nem tudott regenerálódni, hogy az ereszkedést bírja
erővel, ami 500 méterrel lejjebb végképp elhagyta. Erőss Zsolt hibázott, mert
ember és ezért az életével fizetett, mert a hegy a túlzott gyorsaságot bünteti.
A hegymászás nem az autóverseny kategóriája és ennek kimondatlan törvénye
halálbüntetést szab ki azokra, akik megszegik a szabályt. Ezen kívül még egy
bűne volt az erős akaratú hegymászónak; székely zászlót vitt magával! Ezért
kapta azokat a gusztustalan, kegyeletsértő támadásokat, amelyek a Népszabadság
internetes kiadásában hozzászólásokat megfogalmazó fehérjehalmazoktól érkeznek.
Lazus nevű példányuk a következőket írja: „Mióta magyar állampolgár? Bevándorló
»nemzeti« celeb, mint a Vidnyánszky. Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek. Havat
rá!” Bizony, barátaim, vannak akiknek ennyit jelent egy embertársunk halála.
Nem tudom, él-e még Lazus nagyanyja például, de ha nem, akkor kijelenthetjük:
Szép lehetett a temetése, ha a fenti mondat kicsit átköltve elhangzott az
öregasszony sírja fölött. És ez az egy mondat világít rá a magyar mentalitásra!
Ha
minden magyar ember eszerint élne, Kőrösi-Csoma Sándor egy részeges bugris
paraszt lett volna, aki örül, ha megtalálja a kertet a tavaszi munkák idején!
Nem ment volna Ázsiába a magyarok nyomát kutatni, így nem lett volna buddhista
szent sem belőle. Lazus felől Kolombusz Kristóf egy spagettizabáló senki! Lazus
azt sem bánná, ha Fa Nándort elnyelte volna a tenger, egyszóval a világ
szerinte pontosan olyan, mint ő. Egysíkú, unalmas érdektelen akár a sivatag.
Hagyjuk hát magára szegényt bízva abban, hogy valamikor oázist talál és
emlékezzünk Erőss Zsoltra, még ha sokak szerint önző is! Mert ő megtette azt, amit előtte senki más:
megmászta a Csomolungmát első magyarként! Akkor is szerettük, most is
szeretetet érzünk iránta, mint ahogy a felelősségteljes anya szereti felelőtlen
gyermekét. Erőss Zsolt ott halt meg, ahol mindig is szeretett lenni, magasan a
hegyek közt. És Erdélyben született szintén hegyek közt. És hegyet mászott, azt
csinálta, amit szeretett! Egyszóval tökéletes élete és halála volt! Most már a
nyugalma is tökéletes! Nyugodj hát békében Erőss Zsolt!
